Milbacher Róbert: Boldogságból nem lehet jó irodalmat csinálni

Megjelent Milbacher Róbert új könyve, a Ködképek az irodalom láthatárán, amely 19. századi klasszikus szerzőink lélektani problémáiról szól. A kötet kapcsán a szerzővel beszélgettünk kukkolásról, gyászfeldolgozásról, nőgyűlöletről, egyéni és kollektív megoldási mechanizmusokról, és szóba került az irodalomtanítás aktuális helyzete is. Rehova Kata cikke.

2021-ben megjelent hasonló tematikájú köteted, a Legendahántás egyfajta irodalomtörténeti fact check-sorozat volt: klasszikus szerzőinket, főként Petőfit és Aranyt övező mítoszok körüljárása. A Ködképek… viszont klasszikus irodalmunk lelki életének fejezeteit sorakoztatja fel, az esszék jó része mégis hasonló felütéssel kezdődik, mint a Legendahántásnál. Mit takar a különbségtétel, és miért nem lett Legendahántás 2.?
Mert azt már meguntam, a pszichohistória viszont marha érdekes dolog. Régóta érdekelt, hogy mit jelent a lélek fogalma a 19. századdal kapcsolatban, hogy milyen lélektani problémák merülnek fel, amelyek a mai olvasó számára is érdekesek lehetnek. És ez nem csak kutakodás az egyes szerzők lelki életében, nem kukkolás, dokumenálható problémákról van szó. Kollektív traumák szövegszerű megjelenéseiről, esettanulmányokról, például hogy mit jelent az, ha beleharapnak egy kézbe egy 19. századi szövegben.
Nem arról van szó, hogy már meglévő, vagy akár csak az én fejemben létező félreértéseket tisztázok, mint a Legendahántásban, ezek inkább föltáró jellegű esszék. Jobban megnézve kiderül, hogy a 19. századi szerzők is emberek voltak, hogy a problémák, amiket megszenvedtek, máig nem évültek el, olyan kérdéseket és lélektani problémákat fogalmaztak meg a maguk nyelvén, a pszichoanalízis nyelve előtt, amiket mi már le tudunk fedni a meglévő fogalmainkkal és a modern pszichológia nyelvével. Például mi van akkor, ha valakinek kínzó, kifejezhetetlen vágyai vannak, amiket nem illik elmondani a viktoriánus világban, hogyan szublimálja ezeket mítosszá, mint például Vörösmarty a Csongor és Tündében? Vagy a Bánk bán problémái: a nemzeti elfogultság, ami legalább annyit árt a közösségnek, mint az ellenkezője, vagy a nőgyűlölet, vagy Ottó szerelmi vágya, ami szintén egyfajta vakfolt – ezek a Bánk bán ködképei.

A ködképek kifejezést Kemény Zsigmond regényétől kölcsönözted, a szónak a látást korlátozó légköri jelenségen, illetve az ebből fakadó érzéki csalódáson, előíteltességen túl vásári mutatvány jelentése is volt a korban: gomolygó füstre vetítettek látványos képeket. Amikor Petőfi nászéjszakájáról vagy Vörösmarty erotikus fantáziáról van szó, az mintha ezt a második jelentést erősítené a címben.
Persze, nem unalmas szakszöveget akartam írni, de Vörösmarty fantáziáival kapcsolatban azért nem csak arról van szó, hogy egy fiatalember, akinek nyilván vannak hormonjai, a viktoriánus korban hogyan fojtja el a vágyait, hanem arról, hogy ezt egyetemes világmagyarázattá avatta. A Csongor és Tünde nemzéskoncepciója például értelemszerűen összefügg ezzel. Tehát ez nem csak csámcsogás, hisz a szerzők problémái egész koncepciókat eredményeztek. Madách teljes életműve arról szól, hogy nem tudott mit kezdeni a nőkkel, nem értette, hogy ezek milyen lények, hogy van az anyám, meg van a csajom, és ezek nem férnek össze. Éva sokarcúsága Az ember tragédiájában ebből fakad.
Arany balladai hősnői is ilyenek. Arról van szó, hogy a női lét másságáról, az elfojtásokról nem volt nyílt beszéd, így a szerzők szövegekbe szublimálták a kérdést.
Petőfinél meg egyenesen értelmezés után kiált, hogy a vágyva vágyott nászútján miért ír a szerelmesek öngyilkosságáról.

Petőfi kapcsán több kritikusnak tűnő észrevételed is van a gyásza, a szerelme őszinteségéről.
Nem akarom bántani Petőfit, de nagyon erős kultusza van, és emiatt erős a beszédkényszer is vele kapcsolatban. Nem vonom kétségbe a tehetségét, az őszinteség-fogalmát viszont igen. Újra kell értelmezni a 19. századi őszinteségfogalmat, Petőfinél az elhunyt szerelmes utáni vágyódás szerep, novalisi utánérzés, ezt a költői hagyományt tanulta a romantikából. És mondhatjuk, hogy így dolgozta fel az első szerelme, Etelke halálát, de mondhatjuk azt is, hogy jó apropó volt ez az esemény ennek a költői hagyománynak a gyakorlásához.

Mintha egyfajta vádirat lenne a könyv: ha kicsit megpiszkálod, mindegyik szerzőről kiderül, hogy kéjenc, csalfa, féltékeny, számító.
Senki nem normális, és az van, hogy a problémákból csinálunk művészetet, a boldogságból nem lehet jó irodalmat csinálni, a boldogság unalmas. Nem véletlenül állította Schopenhauer, hogy a boldogság a kín hiánya, valójában, ha nem fáj semmid, akkor jól vagy, ezen túl mi örömöd lehetne még? Ez nem egy optimista álláspont, de hát nem is szórakozni vagyunk itt.

Nagy port kavart a 2021-es ÉS-cikked az irodalom lektűrösödéséről és a balos giccsről. Később azt mondtad, az aktuális irodalmi környezet nem kedvez az innovatív irodalomnak, és ezek szerint a boldogság sem. Változott, változhat a helyzet?