Azt éreztem, hogy a betegségfeldolgozás folyamatát is fotóznom kell - Kölcsey-Gyurkó Sára fotóművésszel beszélgettünk

Kölcsey-Gyurkó Sára pécsi dokumentarista fotóst 2022 novemberében diagnosztizálták áttétes mellrákkal. A gyógyulásának folyamatáról készült Én 2.0 című sorozat szerepel az október 22-én megnyílt Kockázatok és mellékhatások című tárlat alkotásai között, ahol öt mellrákkal küzdő női alkotó lelki folyamataiba nyerhetünk betekintést. A megnyitó előtt kérdeztük a pécsi fotóst szakmai életútjáról és a kiállítás létrejöttéről. 

Hogyan lett fotós?
Az életutam nem egy tipikus fotós életútja. Angoltanárnak tanultam az egyetemen, aztán beszippantott a családos élet, mert fiatalon lettem anya. A negyedik gyerekem születése után kezdett kiforrni bennem, hogy jó lenne valamit csinálni, ami segítene kifelé nyitni, az akkori beszűkült állapotból. Mindig volt egy kreatív énem, nagyon szeretek például énekelni, így pár évig énekeltem kórusban, zenekarban, valamint a férjemmel közösen volt egy gyerekruha márkánk is, amihez be kellett fotózni a kollekciókat. Aztán a gyerekeink születését követően róluk is szerettem képeket készíteni, és végül így nőtte ki magát az, hogy a férjem unszolására elkezdtem fotózni. Elég hamar megtaláltam azt a műfajt, ami testhezálló volt, vagyis a dokumentarista családfotózást. Elkezdtem esküvőket is fotózni, ahol szintén kialakult egy sajátos stílusom, amiért direkt engem választottak. Emellett lettek saját projektjeim is, amik mélyebben tárták fel azokat a témákat, amik érdekeltek. Közben háromszor nyertem díjat a Magyar Sajtófotó Pályázaton. Amikor azt kezdtem érezni negyvenéves korom körül, hogy van egy biztos egzisztenciám, azt csinálok, amit szeretek és élvezek, akkor váratlanul jött a betegség. 

Miért pont a dokumentarista fotózást választotta?
Szerintem a világunk tele van nagyon jó fotókkal és videókkal, egyik ámulatba ejtőbb, mint a másik, és ebben a közegben, másokat nem másolva szerettem volna megtalálni azt, ami a saját hangom és ez sikerült. A dokumentarizmus nagyon frissítően hat nemcsak rám, hanem azokra is, akiket fotózok, mert ezek ugye nem tipikusan beállított képek, hanem a családok hétköznapjaiba engednek bepillantást, ezáltal sokkal inkább a családok valódi arcát mutatják meg. Szerintem az, hogy készülnek szép, érdekes vagy vicces képek, egy oda-vissza ható kapcsolat. Azért is vagyok nagyon hálás azoknak, akik a fényképezőgépem elé állnak és együtt dolgoznak velem, mert tényleg engedik megmutatni magukat, az igazi énjüket és megnyílnak előttem. Emellett a visszajelzések is arról szoktak szólni, hogy sokkal jobban élvezik, hogy nem kell a beállításoktól befeszülniük és kényszeredetten mosolyogniuk, miközben a szülők kapkodják a fejüket, mert a gyerekeik nem tudnak egy helyben ülni. Emellett szeretek a fotózásokba mindig egy kis humort is csempészni, hogy megmutassam azt, milyen is valójában az adott család. A honlapomon van például a Gyerekek az esküvőkön című projekt, ami szerintem tele van helyzetkomikummal. Imádtam, ha gyerekek is voltak az esküvőn és mindig figyeltem, hogy milyen kis csínyeket tesznek, és a felnőttek hogyan reagálnak rájuk. 

Az idei évben első helyezést ért el a 42. Magyar Sajtófotó Pályázaton, az Én 2.0 című sorozatával, amely a betegségéről szól. Ezek a képek a Kockázatok és mellékhatások című kiállítás alkotásai között is szerepelnek. Mit érdemes még ezekről tudni? 
Azt éreztem, hogy a betegségfeldolgozás folyamatát is fotóznom kell, így bárhova mentem, nálam volt a pici fényképezőgépem vagy a telefonom és dokumentáltam a folyamatot, ami terápiává kezdte kinőni magát. Ezek a képek vegyesek, leginkább a betegség alatti lelkiállapotomról szólnak, de nem direkt módon. Arról, hogy hogyan éltem meg, voltam benne és dolgoztam fel a betegséget. Vannak közöttük dokumentaristább képek, mint a hajvágós, de sok inkább elvontabb, a tudatomnak vagy a lelkemnek a kivetülését és a megéléseimet tükrözik. Ilyen szempontból felszabadító volt az is, hogy a betegség alatt nem volt bennem az, hogy ezeket a képeket azért készíteném, hogy azok tetszenek az embereknek, hogy díjat nyerjek velük vagy kiállítsam őket, hanem egyszerűen csak élveztem, hogy ott vagyok, láttam valamit és lefotóztam. Így is lehet nézni ezekre a képekre, de szerintem úgy is működhetnek, ha valaki kicsit elvonatkoztat és bármi mást beleláthat vagy belegondolhat. A fotózás szubjektív műfaj, így nem kell ezeket különösképpen belemagyarázni, hanem az a jó, ha az ember megnézi, időt szán rájuk. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy amikor elmegy egy ilyen kiállításra – és ne csak a fotóknál, hanem az összes műnél – álljon meg és próbálja ki, hogy hogyan hat rá az adott alkotás és rá tud-e hangolódni.

Hogyan született meg a kiállítás ötlete? Milyen folyamat vezetett a mai megnyitóig?
A kiállítás ötlete tőlem származik, mert amellett, hogy meg szerettem volna mutatni a képeimet másoknak, egyedül nem szerettem volna kiállítani őket. Varga Ritával már öt éve ismerjük egymást, tudtam az ő előtörténetét, hogy ő is mellrákos beteg volt tíz évvel ezelőtt és emlékeztem rá, hogy akkor neki is készült munkája ezzel kapcsolatban. Először vele beszélgettem erről, aztán találkoztunk egy filmbemutatón, Einspach Gábor Nem halok meg című dokumentumfilmjén, ami szintén témába vág. Ott volt a galéria vezetője is, Vörös Zsófi, és elkezdtünk beszélni arról, hogy jó lenne egy közös kiállítás, aztán ez elkezdett organikusan alakulni. Az NKA-nál nyertünk rá pályázati pénzt, ami nagy segítség volt. Ez a kiállítás egy egyéves közös munka eredménye, és nagyon boldog vagyok, hogy megvalósult. Úgy érzem, hogy meggyógyultam – még ha az orvosok nem is ezt mondják –, és nem gondoltam volna, hogy a diagnózisom után két évvel itt fogok állni, beszélgetek veled és jól érzem magam, hogy létrehoztuk ezt a fantasztikus kiállítást. 

Szerző: Kapás Réka